Viccelődünk, viccelődünk?

Az amcsi elnökválasztás egyik szép tradíciója, hogy három héttel a választás napja előtt a két jelölt együtt részt vesz az 1946 óta évente megrendezett Al Smith vacsorán. Az jótékonysági eseményt a New York-i katolikus egyházmegye, egészen pontosan az 1944-ben meghalt New York-i kormányzó, és egyben az első katolikus elnökjelölt Alfred E. Smith emlékét őrző alapítvány rendezi. Hogy milyen jelentős eseményről van szó, jól mutatja, hogy már a második évben nem más főszónok mondott beszédet, igaz telefonon keresztül, mint Winston Churchill, és azóta is egymás érik a politikai élet nagyágyúi.

A vacsorán 1960 óta - inkább többé, mint kevésbé megtartott - hagyománynak számít, hogy az elnökválasztások alatt mindkét jelöltet meghívják beszédet mondani, amelyek az évek alatt egyre könnyedebbé, csipkelődőssé és viccelődőssé váltak. És ez lehetőséget ad az egymással éppen komoly, sokszor nem gyengén durva kampányt folytató jelölteknek arra, hogy a választás hajrájában megmutassák humoros oldalukat, azt, hogy képesek egy lépés távolságból figyelni a politikai harcot, sértődések nélkül gúnyt űzni a másikból, és kinevetni saját magukat.

Valamint azt, hogy bármennyire nem értenek egyet a másikkal, ez nem jelenti azt, hogy nem képesek leülni egy asztalhoz.