Hatvan éve mondta el Nixon a "Checkers Beszédet"

Bár sokakban még mindig az a kép él Richard Nixonról, hogy a televízió áldozata volt, köszönhetően a John F Kennedyvel folytatott televíziós vitának az 1960-as választás alatt, az igazság az, hogy Tricky Dick nagyon is tisztában volt az új médium hatalmas erejével, és mesterien használta ki a benne rejlő lehetőségeket. Ezt bizonyította 1952-ben, amikor egy félórás televíziós adással nem csak saját politikai karrierjét mentette meg a teljes összeomlástól, hanem mindörökre megváltoztatta az amerikai politikai életet.

Az 1952-es elnökválasztásra Dwight D Eisenhower alelnökjelöltjeként készülő Nixon eleinte nem gondolta, hogy nagy bajt okozhat a New York Post szeptember 18-án ezzel a harsány címmel megjelent cikke: “Secret Rich Men’s Trust Fund Keeps Nixon in Style Far Beyond His Salary”. Elvégre semmi botrányos nem volt a cikkben szereplő pénzalappal, amit támogatói hoztak létre a frissen megválasztott szenátornak, hogy segítsék újraválasztását az 1956-os szenátori választáson. A kérdéses 18 ezer dolláros alap ugyanis - a hangzatos címmel ellentétben - egyáltalán nem volt titkos, egyáltalán nem volt illegális, és még etikátlannak sem volt mondható. Annyira nem, hogy a demokrata elnökjelöltnek is volt hasonló pénzalapja. Nem nagy ügy.

A történet azonban az elkövetkező napokban mégis óriási botránnyá nőtte ki magát, és a korrupcióellenességet a kampánya középpontjába helyező Nixonon egyre nagyobb volt a nyomás, hogy mondjon le az alelnökjelöltségről. (Az utolsó gyomrost az adta neki, amikor a kőrepublikánus New York Herald szerkesztőségi cikke is lemondása mellett ágált.) Közben Eisenhowerhez egymás után érkeztek a táviratok és levelek, amelyek 3-1 arányban Nixon eltávolítását követelték, és a tábornok embereiben is egyre nagyobb volt a kétség.

Amikor három nappal a Post cikk megjelenése után(először!) telefonon beszéltek egymással, Ike úgy döntött, hogy nem döntött. Abba azonban belement, hogy Nixon a televízión keresztül magyarázkodjon, és szeptember 23-ára a republikánus párt lefoglalt számára fél óra televíziós időt az NBC-n. Bár Nixon tudta, azt várják el tőle, hogy ott majd bejelenti lemondását, ő úgy döntött, hogy inkább harcolni fog, és a sajtót és a pártgépezetet megkerülve közvetlenül az amerikai néphez szólva a kezükbe helyezi sorsát . Két napja volt arra, hogy felkészüljön élete legfontosabb beszédére, amit mostanra az amerikai politikatörtént legfontosabb szónoklatai között tartanak nyílván.

Amikor Nixon megjelent a képernyőn egy középosztálybeli otthont imitáló Los Angelesi stúdióban, az amerikai televíziózás történetének addigi legnagyobb közönsége (a rádióhallgatókkal együtt hatvanmillió ember) figyelte, ahogy a sokat támadott fiatal szenátor a túléléséért küzd. Senki sem tudta rajta kívül, hogy mit fog mondani. Még Eisenhowernek és embereinek is a tévét kellett nézni.

"Alelnökjelöltként, és olyan emberként jöttem Önökhöz ma este, akinek becsületességét és tisztességét megkérdőjelezték" kezdte, majd ismertette az ellen hozott vádakat, beszélt a pénzalapról, majd jött az igazán hatásos rész, amivel végül megnyerte az embereket. Kínos részletességgel beszámolt pénzügyeiről, a sok adósságról, a jelszáloghiteles házról, a nem túl jó autóról, és azt is bevallotta az egész nemzet előtt, hogy a még a szüleinek is tartozik.

Aztán jött az a történet, amiről a beszéd a nevét kapta. A rész Checkersről, a kis kokker spánielről, amit gyerekeinek szánt ajándékként kapott egy texasi támogatótól. Amit meg kellett említenie, mert ha nem teszi "Ők" biztosan a szemére vetik. És kijelentette: a gyerekek imádják Checkers, és meg fogják tartani, bármit is mondanak "Ők" (akik annyira gonoszak, képesek lennének kiszakítani egy kiskutyust egy hatéves lány kezéből). Majd, jófajta nixonos támadások után, a beszéd végén, arra kérte az embereket, írják meg a Republikánus Pártnak, hogy lemondjon, vagy maradjon.

Ellenfelei szörnyen megalázónak és szánalmasnak találták a beszédet. Walter Lippman kijelentette: ez volt „a leglealacsonyítóbb élmény, amit az országnak át kellet élnie”. A liberálisok fanyalogtak. Az embereknek azonban tetszett. Nagyon. Ők meghatódtak. Szó szerint elsírták magukat. Még a kameraman is a könnyeivel küszködött. Nixon viszont elégedetlen volt. Azt hitte, az egész kudarcba fulladt, mert az időt eltévesztve úgy keverték le, hogy pár mondatot már nem tudott elmondani. De tévedett. Nagyon.

A középosztály ugyanis együtt érzett vele, közülük valónak tekintették, és ezt ki is fejezték. Az adást követően Eisenhowert és a Republikánus Pártot elárasztották a támogató táviratok és levelek. Milliószám. És több mint 99 százalék(!) Nixon mellett állt ki. Nixon győzött. Majd nyolc éven át volt az Egyesült Államok alelnöke.

És egyetlen beszéddel megváltoztatta az amerikai politikai életet. Ez volt az a pillanat, amikor a televízió elkezdte útját afelé, hogy megkerülhetetlen politikai erővé váljon, és a hagyományos politikai elit elkezdte elveszíteni korábbi nagy befolyását. Ez volt az a pillanat, amikor a republikánuok elnyerték a demokratáktól a kékgalléros fehérek szavazatait, és Rick Perlstein szerint ez volt az a pillanat, amikor az emberek elkezdték ignorálni a liberális megmondóemberek véleményét.

Amikor a beszéd után Nixon azt kérdezte médiatanácsadójától, hogy mit szólt a sajtó a beszédhez,  James Bassett csak annyi válaszolt: "Az már nem fontos".